Varga Domokos György interjú Imre Dezsővel

Aki életre kelti a  jobb agyféltekénket

 

Szilaj Csikó-beszélgetés Imre Dezsővel

 

Rövid ideje ismerem, annál változatosabb dolgokat tudtam meg róla: saját tévéje van –világhálós tévécsatornája –, maga készíti a riportokat, kérdező, szerkesztő, vágó egy személyben; nagy kapacitású számítógépeket rakott  össze; novellákat, regényeket ír; oktatási intézményben dolgozik, ám ott éppen nem az a feladata, ami miatt mi most beszélgetünk, s ami mostanság a rendszeres elfoglaltsága: jobb agyféltekés rajzolást oktat...

 

-  Hogyan fér össze ez a tanítás a többi tevékenységgel?   

 

- Először is mindenkit üdvözlök, aki megtisztel azzal, hogy elolvassa ezt az interjút! Azzal kell kezdenem, hogy nem vagyok tanár, ezért nem tanítok, csupán oktatok... Valóban rövid ideje ismerjük egymást, de a közös munka nagyon jó fórum arra, hogy az ember többet megtudjon másokról. Alkotás közben sok gondolat fogalmazódik meg, sok érzés kerül napvilágra. A Riport Tv Online csatorna csakugyan saját gyermekem, de nem egyedül dolgozom vele. Fennállása óta minimum száz lelkes fiatal gyakornokoskodott már nálam, e pillanatban tíz diák segít nekem, és tanulja a szakmát ezzel. Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy ez az „éhező művészek” kategória, hiszen soha egyikünk sem keresett egy forintot sem a Riport Tv által, mindenki a szakma szeretetéért és a tanulás kedvéért teszi, amit tesz, és nem utolsó sorban azért, hogy olyan emberek, olyan ügyek is teret és fórumot kaphassanak általunk, akik és amik egyébként nehezen jutnak médiafelülethez. Igen, valóban én raktam össze az erre alkalmas gépeket, hiszen valaha informatikus voltam.

 

- Hol okítasz és mit?

 

- A Szókratész iskolában informatikát, videós újságírást, televíziós és rádiós ismereteket, és kommunikációt. Ez utóbbinak a gyermeke a jobb agyféltekés rajzolás. Akármilyen hihetetlenül hangzik is, a kommunikációhoz kötődik legerősebben.

 

- Erre még visszatérünk, de még előtte: hogy fér bele ennyi minden  egy emberbe? S még csak nem is olyan öreg emberbe...

 

- Hogy hogyan? Akarni kell, dolgozni, tanulni, tenni érte. Amikor először kerültem kerekesszékbe egy rövid időre, amikor először éreztem meg, hogy egy pillanat alatt semmivé lehet minden, ami vagy, vagy ami voltál, akkor határoztam el, hogy valamin változtatnom kell. Ezt követően kiderült, hogy vannak még nagyobb bajok is, mint az a pár gerincműtét... Akkor úgy döntöttem, onnantól kezdve minden évben szerzek valamilyen új végzettséget. Elvégeztem a nehézgépkezelőtől a televíziós szerkesztőriporteren át, a hardverszerelőig mindent, amihez csak hozzáfértem. Azóta írom első három regényemet egyszerre: egy bűnügyi, egy romantikus, és egy verses nagyregényem készül. Közben megírtam a modern televíziózás tudománya című tanulmányomat, ehhez kötődően létrehoztam az Európa szinten egyedülálló Videós Újságíró Akkreditált képzést, készül egy folytatásos novella-sorozatom, egy  verses kötetem, félkész állapotban van négy nagydokumentum filmem... Soroljam még?

 

- Tartok tőle, hogy sose jutnánk a végére...

 

- Az pedig, hogy mi számít öregnek, elég szubjektív. Amikor a műtőasztalon fekszel, öregnek érzed magad, amikor a pacemakered felébreszt, mert álmodban kiüt, akkor öregnek érzed magad, amikor kamerával a kézben erődön felül órákon át állsz, akkor fiatalnak, utána éjjel, amikor a fájdalmaktól nem alszol, megint öregnek. Amikor a tanítványaid boldogan mutatják a cikkeiket, a filmet, amit megvágtak, az interjút, amit készítettek, amikor csodás portrékat küldenek, mert megtanítottad őket pár nap alatt rajzolni, akkor megint fiatalnak. Rengeteg erőt és energiát adsz, és többszörösét kapod vissza. Szóval, 43 éves vagyok. Hogy éppen öreg vagy fiatal, ez viszont elég sűrűn változik...

 

- Mi a lényege ennek a jobb agyféltekés rajzolásnak?

 

- A lényeg, hogy teljesen földön járó gyakorlatokkal olyan folyamatokat indítok be az agyban, amelyek onnantól kezdve visszafordíthatatlanul kreatívvá teszik a résztvevőket. Ezek a gyakorlatok nem közvetlenül a rajzolásra irányulnak, hanem a jobb és a bal agyfélteke működésének a kiegyenlítésére. Emellett összehangolódik a szem a kézzel, kialakul a szem-kéz kontaktus, és egy úgynevezett hiperaktív látás. Nem tudom egyébként, ezt más is nevezi-e így, én azért kereszteltem el "hiperaktív látásnak", mert nem tudok rá jobb szót. Mindennek mellékhatása, hogy az alany egyébként tudni fog rajzolni. Miután valaki végigmegy ezen a három vagy négy napon, olyan dolgokat lát meg, amiket addig szemüveggel sem vett észre. Vannak gyakorlatok, amelyek direkt a szemizom finom mozgását segítik, eddzik.

 

- Közbevetőleg: hogyan tudott ez a rajzolási mód egy kicsit divattá is válni?

 

- Nem tudom, csakugyan divat-e. Azt tudom, hogy én negyven éves koromig csak irigyeltem a portrérajzolókat, és álmodoztam arról, hogy milyen lenne, ha úgy tudnék rajzolni, most pedig egy óra alatt szebbet rajzolok, mint akiket addig csodáltam, és aki eddig részt vett a szakköreimen, ők kivétel nélkül ugyanezt mondják. Az ember vágyik valamire,  elérhetetlennek tartja, aztán meg egy pillanat alatt az övé lehet. Az emberek vágynak a sikerre. Vágynak arra, hogy létrehozzanak valamit. Vágynak a dicsérő szavakra. Vágynak arra, hogy felnézzenek rájuk. Nézz körül munkahelyeken, családokban. Nagyon sokszor azt tapasztalhatod, hogy akit lehet, megaláznak, földbe döngölnek. Az emberi méltóság misztikus álommá válik lassan. Hogyne válna divattá a siker?! Eljön, négy napig jól érzi magát, megtapasztalja az alkotás örömét, olyan katarzison megy át, amit addig csak regényekben olvasott, és cserébe művésszé válik. Lehet, hogy divat, de ha az, akkor ez a 21. század szégyene. Igen, szégyene. Miért? Mert ha mindenki ebben keresi a boldogságot, a tiszteletet, sikerélményt, ha mindenkinek erre van szüksége ahhoz, hogy újra hinni tudjon önmagában, akkor valami baj van. 

 

- Hány emberen próbáltad már ki, és milyen eredménnyel?

 

- Nem tudom pontosan, hány ember vett részt eddig a szakköreimen, de semmiképpen nem szeretném ezt kipróbálásnak nevezni. Több száz művészt "gyártottam". A siker száz százalékos. Még soha senki nem maradt sikerélmény nélkül. 5 évestől a 65 évesig mindenkinek beindultak azok a folyamatok, amelyeknek be kellett. Egy ötéves nyilván nem fog tökéletes portrét rajzolni, mert a kis keze még nem engedelmeskedik, de a folyamat egyértelmű. A legaranyosabb az volt, amikor egy Svájcból hozzám érkező ötéves ifjú hölgy a harmadik napon körbejárt a teremben, és szóról szóra mondta az instrukciókat a többieknek, amelyeket előtte tőlem hallott. Ő kb. harminc százalékos pontosságú portrét rajzolt, de korához ez a megfelelő. Amikor a kézjegye kezd kialakulni, automatikusan rajzolni fogja a portrékat, állatokat, bármit. Nyolc-tíz éveseknél az ötven-hatvan százalékos portré a jó, 11-13-ig a hetven százalékos, az felett már nyolcvan-száz százalékos a rajz. Egy átlagos felnőtt, aki nem jobb agyféltekével rajzol, tíz százalékosnál gyengébb portrét képes alkotni.Röviden pedig azt mondhatom, hogy a mérce a rajz, a  portré, amit a résztvevők a harmadik napon készítenek. Ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy az elnyomott jobb agyféltekéjük új életre kelt.  

 

 

- Csak a rajzkészség, rajztudás javul?

 

- Mint mondottam, ez az egész valójában nem a rajzról szól. Például a zenetanulás, a sporttehetség, a tanulási készség, és még ezer más képesség fejlődik általa.

 

- Egy ilyen négy napos „kezelés” csak jó irányban változtatja meg a személyiséget, vagy vannak hátulütői is? Van-e kockázata az ilyen beavatkozásnak?

 

- A kezelés és beavatkozás szavakat nem szívesen hallom ezzel kapcsolatban. Beavatkozásnak beavatkozás, hiszen belenyúlunk – ráadásul elég keményen – az agyműködésbe, de nem orvosi értelemben. A személyiségfejlesztés a negyedik napi program, ennek valóban vannak veszélyei, ezért például 13 éves kor alatt én nem is engedem gyermekeknek, hogy részt vegyenek rajta. Tehát ha négy napos a program és kicsik is vannak, ők az utolsó napon más gyakorlatokat végeznek, mint a felnőttek. Az agy egy rendkívüli szerv, csupa kémia és elektromos áram, ezeknek az egyensúlyát „piszkálom” meg, ezért éreznek a résztvevők olyasmit, mint a katarzis és a boldogság. Nem ritka azonban, hogy amikor a két agyfélteke működése kezd kiegyenlítődni, az kellemetlen érzéseket is hoz magával. Nyugtalanság, esetenként hiszti, vagy düh, de röhögőgörcs is előfordulhat. A bal agyfélteke irányítja az életünket, az minden, ami mi vagyunk. Onnan érkeznek a gondolataink, az akaratunk. Ő keresi a megoldást mindenre. Ezek a gyakorlatok a bal félteke részére sokszor érthetetlenek, nem találja  a helyét, nem látja a végét, egyszóval nagyon nem akarja mindezt. Ezeket a helyzeteket tudni kell kezelni, és bizony sokszor hallottam már olyasféle rossz élményekről, hogy valaki egy garázstanfolyamon tanulta a jobb agyféltekés rajzolást, és hosszú távú depresszióba esett. Nagyon nagy tapasztalat és felkészültség kell ahhoz, hogy ezeket a szituációkat időben észrevegye az oktató.

 

- S ezek megvannak benned?

 

- Nekem minden lelki állapothoz megvan a megfelelő gyakorlatom. Kétszáznál több gyakorlatot terveztem vagy vettem át, és ezeket változtatgatom aszerint, hogy éppen melyikre van szükség. Sok esetben eljön a pillanat, amikor egy beszélgetés teszi helyre a dolgokat. Nem titok, házasságok jönnek rendbe, vagy érnek véget. Szülő-gyermek kapcsolatok jönnek rendbe, amikor egy gyermek vagy szülő, sokszor együtt, elkezdik a másik szemével is látni a világot. A legjobb, amikor együtt jönnek. Amikor négy nap után a közös tanulás örömével távoznak, meg egymás érzelmi reakcióinak a megtapasztalásával, és azzal a fura tudattal, hogy minden ugyanolyan jól sikerült szülőnek és gyermeknek egyaránt. Van, aki arra jön rá, hogy eddig nem becsülték meg, van aki arra, hogy ő nem becsült meg valakit. Van, aki arra jön rá, hogy addig irreálisan túlbecsülték, vagy épp ő becsült túl valakit. Van, aki otthon azt veszi észre,  hogy jobban szeretik, mint azt addig gondolta, van, aki az ellenkezőjét. A dolgok a helyükre kerülnek. Sokszor a rajzolás után érti meg valaki a főnökét vagy a dolgozóját. Sokaknak ettől jön meg az öntudatuk, és ezután mernek tenni az ellen, ahogy bánnak velük.

 

- Mit tudnak ezek a rajzolni vágyók élethűen ábrázolni előtte, és mit utána?

 

- Röviden: előtte általában semmit, utána bármit.

 

- Valóban művészek lesznek, vagy csak ügyes „utánzók”?

 

- Abszolút mértékben művészek lesznek. Megnyilvánul mindez a zenében, faragásban, szobrászkodásban, stb. Az általános kreativitás fejlődik ki. Ugye – mint említettem – a jobb félteke felelős általában a művészetekért, az alkotásért.

 

- Csak fényképről fognak tudni rajzolni, vagy élőben is?

 

- Élőben is. Arra kell vigyázni, hogy ne egy arckifejezést akarj kiragadni, mert az változik, hanem a modell jellemző vonásait. Akkor nem lesz baj, ha a „témád” elmozdul. Emlékezetből is lehet jót rajzolni, de azt figyelembe kell venni, hogy ez már nem a rajztehetségtől függ, hanem a memóriától. Az emlékezetből rajzolt portré nem lesz jobb agyféltekés rajz, mert az emlékképeink a bal agyféltekében vannak. Annál jobban erősíti a jobb agyféltekénket a kitalált arcok rajzolása. A jobb agyféltekés portré életszerűbb, más érzés is rajzolni. 

 

- Vannak-e visszajelzéseid, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel pár hónap vagy egy-két év múltán? Van-e, akinek jó vagy rossz értelemben megváltoztatja az életét? Igazi gazdagodás-e?

 

- Nagyon sokan, több százan vannak közösségi portálon ismerőseim között olyanok, akik rajzoltak nálam. Rossz irányba még soha nem mozdult el. Válás már volt, de azt is boldogan mesélte el az illető, mert szenvedett a partnere mellett, de addig elfogadta, mert azt gondolta hogy ő nem alkalmas arra, hogy egyedül elinduljon az úton. Az önbizalom nagyon fontos, és itt ezt is visszakapja – vagy megkapja –, aki részt vesz.

        

- Nincs-e mégis olyan, hogy valakinek az életét – akár lottón az ötös találat – felborítja ez a páratlan élmény?

 

- Azért túlmisztifikálni nem szeretném mindezt. Nem lettem mindenható, csupán sok-sok tanulással kidolgoztam a legjobb eljárást arra, hogyan lehet ezt a különös rajzolási, alkotási módszert leghatékonyabban elsajátítani és elsajátíttatni. Ezt mutatom meg a szakkörön. Hogy aztán mindezt a tudást ki mire használja, már rajtuk áll. Tény, hogy vannak, akik körül sok minden megváltozik. Van, akit harminc-negyven évesen arra sarkall, hogy elmenjen tanulni, holott már rég letett  erről. Van aki itt jön rá, hogy jobb munkában is megállná a helyét. Képzeld el azt, hogy hittél magadról valamit egész életedben, és pár nap alatt szembesülsz azzal, hogy annál, amit az iskolában, a munkahelyeden, vagy néha otthon is tartottak rólad, nagyságrendekkel többre vagy képes. 

 

- Kik jelentkeznek? Le tudnád-e írni?

 

- Bárki jelentkezhet, aki úgy érzi hogy változni, változtatni akar, vagy csak kíváncsi arra, mire képes. Aki azért jön el, mert egy kis sikerélményre vágyik, annak is megéri, mert itt jön rá,  hogy ez nem is olyan kicsi sikerélmény. Sokan csak azért jönnek, hogy kikapcsolódjanak pár napig, de olyan is akad, aki azért, hogy kapjon egy módszert, amellyel bármikor gyorsan ki tud lépni a mindennapok egyhangúságából. Egy ceruza egy radír és egy papírlap bárki fiókjában elfér, nem drága, és egyetlen óra alatt, egyetlen rajz elkészítésével teljesen ki lehet kapcsolódni. Én például amikor nem tudom folytatni valamely írásomat, lerajzolom a   szereplőt, kitalálom a vonásait, és ezzel a sztori új életre kel.

 

- Ha valakinek kedve támadna jelentkezni a szakkörödre,  hogyan teheti meg?

 

- Szerencsére a világhálós keresők elég nagy arányban rám találnak, csak be kell írni, hogy „Imre Dezső jobb agyféltekés rajzolás”. Egyébként a http://jobbagyfeltekesrajzolas.com oldalon bele lehet nézni a szakkörök életébe is, filmek, fotók segítségével. Aki pedig kérdezni szeretne minderről, szívesen válaszolok a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen.

 

Kérdező:

Varga Domokos György

 

Németh Szilvia írónő írta a kurzusról

Jobbosan

Hanyagoltam. Hosszú éveken, évtizedeken át. Mindig csak a másikkal foglalkoztam. A döntéseket a másik segítségével hoztam meg, a feladatokat is vele csináltattam. A Ballal. Mert a Jobb volt az, akit valamikor gyerekkoromban a sutba dobtam, és jó hosszú időre ott is felejtettem. Belepte a por és a pókháló. Más már belehalt volna ilyen hosszú magányba, ilyen kegyetlen száműzetésbe, de Ő nem adata fel. Várt csendben, és minden adandó alkalmat megragadott, hogy jelezze, még létezik, és szolgálatra kész.

Néhány éve olyan helyzetekbe sodort az Élet, amikben a másik, a Bal tanácstalan volt. A józan ész csődöt mondott, és csak a Szív hangja segíthetett, azt pedig csak a Jobb tudta tolmácsolni a lelkemnek. Egyre többször jelentkezett, egyre gyakrabban kérte, hogy foglalkozzak vele. Amikor a Bal elfáradt, vagy nem talált megoldást a helyzetekre, a Jobb azonnal szólt, hogy segítene. Ilyenkor fényképezőgépet nyomott a kezembe, és kizavart a természetbe, hogy a Balt kikapcsolva, pihentetve, az alkotás által töltődjek fel. Néha tollalt és papírt tett elém, vagy a laptopot kapcsolta be, hogy a billentyűket megfelelő sorrendben nyomkodva szavakat, mondatokat alkossak a betűk kavalkádjából, kiírva magamból mindazt, ami nyomta a lelkemet, és szétrepesztette a bal agyféltekémet.

Aztán elromlott a fényképezőgépem, és a szavak sem szökkentek mindig meseszárba a képzeletemben. Mégis valami kínzott belül, muszáj volt valami újat teremtenem. Mindegy volt miből, hogyan, csak a lelkemnek gyermeke születhessen. Ilyenkor Jobb leültetett az asztal mellé egy üres papírral, néhány ceruzával és egy-egy fényképpel, hogy rajzzal vetítsem ki a fizikai világba azt, hogy mi minden is van bennem.

Rendszerint őszi-téli estéken került ceruza a kezembe, s vonta grafitporos bársonylepelbe a lelkemet, vigyázva, hogy a kinti éjszakák fagyos sötétsége ne juthasson be a szívembe. Az alkotás táplálta bennem a remény lángját, hogy a tél hamarosan véget ér, és a csendes sötétséget a madárfüttyös tavasz váltja fel.

Idővel azonban érezni kezdtem, hogy valami megköt, hihetetlen korlátok vonják körbe, kötik földhöz a képzeletemet. Már nem csak azt akartam lerajzolni, amit látok (azt is jobb minőségben szerettem volna ugyan), nem csak azt akartam leírni, amit valaha éreztem vagy tapasztaltam (szintén szebben, változatosabban), hanem a szemhéjam kivetítőjén belül futó képeket kívántam akár írott, akár rajzolt formában megörökíteni. Vágytam rá, hogy a körülöttem lévő korlátok egy csapásra köddé váljanak (valójában mindig is ködből voltak csupán), és a szívem napsütése felszáríthassa őket, hogy a lelkem szabadon szárnyalhasson a végtelenné váló kék égen.

Így történt, hogy mintegy ötévnyi várakozás, vágyakozás után jelentkeztem a Jobb agyféltekésre. A tanfolyamra, amely új kapukat volt hivatott megnyitni számomra. Legalábbis ezzel az elvárással érkeztem. Tudtam, hogy meg fog történni, s bár mindegy volt a „hogyan”, észre sem vettem, hogy szokásomhoz híven a „mikor” kérdésre az „azonnal” választ vártam el.

Három hosszú és intenzív nap vette kezdetét. Első napon még majd szétvetett a büszkeség, mert a kapott feladatokat könnyedén oldottam meg. Igaz, hogy az első rajz gagyi lett, de a fejből rajzolás sosem volt a műfajom, mindig csak másolni „tudtam” a képeket. Azonban valami már ezen a napon megkezdődött bennem. Az agyamban a váltó átállt a jobb agyfélteke régen használt, idő marta, berozsdásodott vágányaira, s ahogy az alkotás vonata lassan gördülve rajtuk, és halkan zakatolva koptatta a rozsdafoltokat, a fejem is úgy fájdult meg egyre erősebben. Persze csak a jobb fele. J

A második nap azonban betette a kaput nálam. Az első feladat elvett tőlem valamit, ami rendkívüli módon hiányzott. Elvette tőlem a korlátokat. Körvonalak nélkül, csupán piszkos maszatok sokaságából kellett megalkotni a képet. Hihetetlen félelem fogott el. Az üres rajzlap ott tátogatta végtelen fehér fogait előttem, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felfaljon örökre. A biztonságot nyújtó ceruza, mely a határokat hivatott megrajzolni, élettelenül hevert a kék asztallapon. Kezem néha-néha érte nyúlt, próbált életet csiholni bele, de nem sikerült. Nem ez volt a feladat, hanem az, hogy engedjem el, és az új eszközeim segítségével alkossam meg a képet.

Tehetetlenül tekintettem végig eszköztáramon. Semmi nem kívánkozott a kezembe, úgy éreztem, alkalmatlanok a feladatra, nem lehet ceruza, korlátok nélkül élni, létezni. Sikított bennem az elmém hangja, dühöngött, mint egy kisgyermek, akinek a kedvenc játékát vették el, és pontosan tudja, hogy sosem fogja visszakapni.

Olyan érzés volt, mint gyermekkoromban, amikor egy szeles nyári estén balatoni csónakázásra indult a család. Apám berakott minket a húgommal a csónakba, s az én feladatom volt, hogy fogjam a korlátot, és ne engedjem elsodródni vízi járművünket, amíg be nem segíti Anyámat is a hullámok hátán lovagoló teknőbe. A korlát azonban jegesen hideg volt, csakúgy, mint a heves széllökések, és a felcsapó vízcseppek. A nyálkás fém egyszer csak minden erőlködésem ellenére kicsusszant a kezemből. Anyám a tóban landolt, a csónak pedig önálló életre kelve elindult befele a mélybe, két kétségbeesett gyermekkel a fedélzeten. Apám ugrott utánunk, és húzott vissza minket, de végtelen haragja azonnal el is feledtette velem, mekkora megkönnyebbülés volt a tenyeremnek, amikor elengedhette a jéghideg, rozsdaszúrós korláto

Nos, ezek az érzések ébredtek újjá bennem, amikor a korlátok, határok eltűntek, és felismertem, hogy azok nélkül mennyivel szebb, élettel telibb képet varázsoltam az üresség helyére. Nagy csatát vívtam közben magammal. Könnyeimet nyelve kentem oda minden egyes szürke maszatot a lapra, miközben egyre azt hajtogattam, hogy ez lehetetlen, kellenek a határok ahhoz, hogy itt kép születhessen. Nem kellettek, s ha nem ragaszkodtam volna a régi eszközeimhez, ha nem küzdöttem volna, hanem egyszerűen csak teszem azt, amit kell, nos, még lett is volna időm befejezni a képet. De az nem én lettem volna, hanem egy másik ember. J

Ezek után az összes adandó alkalommal használtam a ceruzát, megerősítve minden vonalat, amit csak lehetett (néha olyat is, amit nem), és ez hozott némi megnyugvást a lelkem helytett az elmémnek. Újra biztonságban érezhette magát, egészen az aznapi utolsó feladatig, ami pepitában volt ugyanaz, mint az első: Ceruza, határok még véletlenül sem kellettek. Egyetlen árva határozott vonal sem volt a fotón. Duzzogva kezdtem el megalkotni a képet, amely mellett hamvaiba holtan hevert kedvenc sárgacsontvázú barátom. Bár a végtermék nagyon szép lett, azért az elmém ezzel sem békélt meg. Mindenben hibát keresett, és ahogy hazaértünk, azonnal bal agyféltekés elfoglaltságba kezdett.

Így köszöntött ránk a harmadik, egyben utolsó nap. Új erővel, önbizalommal telve érkeztem meg, nem zökkentett ki a reggeli aprócska incidens sem. Néhány felkészítő gyakorlat után már lehetett is kezdeni az aznapi képet, az utolsót, amiben felhasználunk minden addig tanult dolgot, feledve a szükségtelen régi módszereinket.

Az első pillanat, rémisztő volt. Üres lap, hófehéren, ismét felfalni készült. Kacéran hívogatott, mint szirének az eltévedt hajósokat, hogy a közelébe érve elveszejtsen engem. „Gyere! Most mutasd meg, mit tudsz! Bizonyíts!” –ordított velem néhány percig. „Hiába erőlködsz! Nem kell bizonyítanom, vagy ha igen, már megtettem. – válaszoltam csendben. – Nézd meg a többieket, ők is mind üresek voltak előtted, s az én szándékom győzedelmeskedett a fehérségük felett.”

A rajzlap gyorsan elhallgatott. Könnyen feladta a küzdelmet. Túl gyorsan. Nem tudtam, hogy ő csak a „Balos Elmehadsereg” első vonalát képviselte, s mögötte ott sorakoznak állig felfegyverezve a többiek.

„Lehetetlen! Úgysem sikerül. Nem tudsz rajzolni” – szajkózta a második hadtest. „Ki nem sz..ja le? Nem azért jöttem, hanem azért mert tudtam, hogy sok folyamat el fog indulni bennem, és ez meg is történt. Már megérte, akkor is, ha továbbra sem tudok rajzolni.” – hangzott a néma felelet, de belül az egyensúlyom léce már remegett.

Elkezdtem dolgozni, s ekkor támadt rám újra az ellenségem, kihasználva azt nyitott, ám végtelenül sérülékeny állapotot, ami az alkotáshoz kellett. „Látod, milyen sz.r? Nem is hasonlít! Itt is rossz, ott is rossz. Ne javítsd ki, reménytelen ebből a sz.rkupacból bármi normálisat varázsolni. Össze ne gyűrd! Ki ne dobd, nehogy újat kezdj, mert nem adhatod fel! Ezt nézegesd, amíg lejár az idő, és tudd, hogy semmit nem értél el három nap alatt. Itt továbbra is én vagyok az Úr! Majd én megmondom, mit tegyél! Soha ne érd be kevesebbel, mint a tökéletes. Ne foglalkozz azzal, amit a tanár mond, hülyeségeket beszél. Mért kéne tanulnod bármiből is? Tudod, vagy nem tudod? Ha nem tudod, hagyd a fenébe, akkor tehetségtelen vagy, kár energiát ölni bele! Gyakorolniiiii? Minek? Annyi időd van elpazarolni? Csak úgy, cél nélkül, hogy jól érezd magad? Cél nélkül mi értelme? Én vagyok az értelem, ha nincs cél, rám sincs szükséged. Ezt nem engedhetem meg. Cél az, hogy tökéletes legyen, éppen olyan, mint a fényképen. Micsoda? Hogy ennyi idő alatt lehetetlen? Na ugye? Megmondtam. Hagyd a fenébe az egészet. Menjünk haza és sakkozzunk egyet! Sz.art eddig is tudtál rajzolni, nem változott semmi sem. Igaz, hogy sokkal szebb lett, de nem tökéletes, tehát értelmetlen.”

Ezzel traktált mindvégig az elmém. Úgy cirka öt-hat órát küzdöttem vele, s ebben a küzdelemben született meg két porté is, mert nem adtam fel. Igaz, az én szememben egyik sem tökéletes, de amíg harcoltam a célért, a cél maga ugyanúgy foszlott köddé, mint előző nap a korlátjaim. Tudom magamról régóta, hogy nem utazni szeretek, nem magát az utazást szeretem, hanem ott lenni, ahová elindultam. Nem érdekel az utazásnak szinte egyetlen perce sem, engem csak a cél hív. S míg én szimultán küzdöttem az elmémmel és a portréképekkel, a hátam mögött lábujjhegyen osonó angyalok kilopták a célt az Életemből, s helyette ajándéknak odatették a Létezés Örömét. Talán naivak voltak, és azt remélték, nem veszem észre a cserét. Én észrevettem, és meggyászoltam, amit elvesztettem. Tudtam, hogy jó ez így, el kellett mennie. Megváltás volt, mint nagybetegnek a halál, de a halál mindig az itt maradóknak fáj igazán, és én maradtam, elveszetten. Ki tud örülni, ha a gyász pillanatában kap ajándékot? Senki sem. Tudom, hogy ott van, tudom, hogy majd ki fogom bontani, és akkor én leszek a világon a legboldogabb ember, de most még idő kell, hogy elengedjem elvesztett szeretteimet, hiszen egykor összetartoztunk, és akkoriban még szükségem volt rájuk. Azok az idők azonban elmúltak, és új korszak kezdődött egy egyszerű rajztanfolyammal.
 
Németh Szilvia
Download Free Designs http://bigtheme.net/ Free Websites Templates